Emlékszem, ott állt fekete hosszú szövetkabátban, és rám várt. Ahogy leszálltam a villamosról és megláttam, már a szívem vitte a lábaimat, szinte szaladtam felé. Aztán magam sem tudom, hogy miért, de a nyakába borultam és csak öleltem Őt. Hosszan szorítottuk egymást, majd sétálni indultunk. Gyönyörű őszi idő volt. Akkor és ott, az aranyló lombú fák alatt minden eldőlt.
Azóta eltelt tizenegy év. Nap, mint nap látom a szemében azt, amit akkor láttam. Nap, mint nap érzem a szívemben azt, amit akkor éreztem. Ismerem minden rezdülését, vére az én ereimben folyik, öröme az én lelkemet boldogítja, fájdalma az én szívemet facsarja.
Ő a Mindenem, a Végzetem, a Társam.
Tizenegy évvel ezelőtt ezen a napon elfogadtam a Sorstól életem legnagyobb Ajándékát.
Ez a Mi dalunk:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: