Az egész még télen történt, de akkor valahogy nem született belőle írás. Talán jobb is, mert hetekig felzaklatott a dolog, ha csak rágondoltam.

Most megosztom Veletek Anyatársak, mert egy kedves ismerősöm még kedvesebb írása kapcsán eszembe jutott.

Karácsony előtt az egyik kedvenc és régóta várt programunknak hódoltunk: a zsúfolt Fő térre mentünk körhintázni. Mikor megérkeztünk, hatalmas tömeg várt minket, a körhinta körül tobzódott kicsi és nagy, és arra várt, hogy felülhessen a kiszemelt lóra, hattyúra, szekérre, elefántra. Olyan érzésem volt, mint a villamosmegállóban, ahol az addig bottal alig totyogó öregek meglátva az érkező villamost, hirtelen megtáltosodva rohamozzák meg a kinyíló ajtókat, és felszökdelve a villamos lépcsőjén közelharcot vívnak az üres ülőhelyekért. Beálltunk hát mi is a tömegbe és vártunk a sorunkra. Viszonylag hamar sorra kerültünk, és a kiszemelt lovacska hátán boldogan kapaszkodó Jancsikám lassan elindult az ő három perces körhinta útjára. Álltam a tömegben, és meghatott mosollyal az arcomon néztem őt, ahogy ült a falovon és ragyogó arccal integetett, mikor elhaladt mellettem. Mikor végéhez közeledett az idő, a körhinta lassulni kezdett. Kiszámíthatatlan volt, hol fog megállni, hova érkezik Jancsikám, így egy darabig vártam, majd megpróbáltam elindulni a lovacskán ülő kisfiam után. A tömeg közben akkorára dagadt, hogy mozdulni sem lehetett. A körhinta megállt, mondanom sem kell, hogy Jancsikám a lehető legtávolabb került tőlem. Láttuk egymást és kiáltottam neki, hogy várja meg,  míg odaérek, ő pedig bólintott. A körhinta helyekért tolakodó tömegen keresztül láttam, ahogy egy idegen apuka – megörülve a Jancsika alatt lévő lónak – fogta magát, és a gyerekemet se szó, se beszéd leemelte a lóról, majd maga mögé rakta a tömegbe.

Tíz-tizenöt másodperc telhetett el, mire odaértem, és magam sem tudom, hogy sikerült ennyi idő alatt átverekednem magam a tömegen. Ezalatt lelki szemeim előtt láttam Jancsikát, amit sodorja el a tömeg, és ő sír, és nem találjuk meg egymást. Mire odaértem, ott állt földbe gyökerezett lábbal és kiabált: Anyaaaaaaaa!!!, a szája görbült lefelé, a fejét körbe-körbe forgatta és engem keresett. Leborultam mellé a földre, és úgy szorítottam magamhoz, mint még soha. Ő sírt, én pedig az átváltozás transzában emelkedtem fel, és fordultam oda ahhoz az idegen apukához, aki már föl is rakta a lóra 5-6 év körüli lányát. Jancsika kezét szorítva odaléptem hozzá, és akárcsak egy vérszomjas tigris, üvölteni kezdtem. “Hogy merészel a gyerekemhez nyúlni? Hogy merészeli levenni a lóról? Hogy merészeli kitenni a tömeg közepére? Mit szólna hozzá, ha én fognám a maga kicsi 3,5 éves lányát, miközben maga a tömegen átverekedve próbál eljutni hozzá, és leraknám magam mögé a tömegbe? Belegondolt abba, hogy mit csinál? Egy idegen gyereket egyedül kirakott a tömeg közepére!!! Gondolkodott maga, vagy csak az üres ló lebegett a szemei előtt? Csak az számított, hogy a lovat megszerezze? Hogy merészelt a gyerekemhez hozzányúlni????” és csak jött és jött ki belőlem az elmúlt egy-két perc feldolgozhatatlan feszültsége.

Nos, a válasz nem lepett meg. Szégyelljem magam és meddig hisztizek még? Az idegen anyuka, aki mindvégig ott állt férje mellett, szintén úgy látta, felesleges kiabálnom, és hagyjam őket békén, indul a körhinta. Néhány lépést arrébb mentem, de nem bírtam megállni, hogy vissza ne térjek hozzájuk és még egy “utolsó csapást” mérjek a “kimeresztett karmokkal felszerelt mancsommal”. Mélyen az idegen apuka szemébe néztem, és csak annyit mondtam: Gondolja át, mit tett és mi lehetett volna a következménye. Aztán további jó szórakozást kívántam nekik és otthagytam őket.

Pár perc volt csupán a jelenet, nem is tudom, hányan bámultak közben, nem is érdekelt. Kerestünk Jancsikával egy padot, muszáj volt leülnöm. Ölembe vettem és öleltem, nyugtattam, ő pedig engem. Aztán mikor már kaptam levegőt, és a lelkem kezdett visszatérni anyatigris mivoltából a valóságba, átbeszéltük, hogy legközelebb bárki idegen bármit akar tőle, kapaszkodjon meg a lovacskában, és ragaszkodjon ahhoz, hogy márpedig ő ott várja meg az anyukáját.

Mielőtt hazaindultunk, még egy körre befizettem a drágámat, mert nem akartam, hogy  rossz élmény kötődjön a körhintához. A tömeg addigra harmadára csökkent, kezelhetővé vált, és végül Jancsikám felszabadultan, boldogan ülte meg a lovat. Mikor megállt a körhinta, láttam, úgy szorítja a rudat, hogy egy tucat idegen apuka sem tudta volna leszedni onnan.

Vannak helyzetek, amikor semmi nem számít. Ilyenkor valami megmagyarázhatatlan erő tör a felszínre, hogy bűbáj anyákból mádör tájgörré változva akár életünk árán is védjük a kölykünket.

AnyaHaJó tréningek: Kattints!