Szeretni nem foglak

Még mindig nehéz írnom erről, pedig lassan már két hónap telt el azóta. 

Gyakran kapok telefonos értékesítőktől hívásokat, mindenféle vizsgálatra, előadásra, termékbemutatóra invitálnak. Sosem mondtam igent ezekre, egészen addig a napig. Azon a februári napon egy ingyenes hőkamerás állapotfelmérést ajánlottak, és mivel ez a vizsgálati módszer régóta érdekelt, beadtam a derekamat. Február 20-án pénteken, 8.30 és 11 óra között vártak szeretettel egy óbudai helyszínen, éppen ráértem, hát elmentem. 

A kissé dohos Duna- parti szálloda halljában már ácsorogtak néhányan, egy fiatalember pedig köszönés gyanánt egy pulzoximétert nyomott az ujjamra, és mindenki számára jól hallhatóan közölte velem: kiváló, 99%-os! A terembe lépve egy paraván előtt megtörtént a vizsgálat, majd leültettek bennünket egy kivetítő elé, és innentől nagyon előadás-szaga lett a dolognak. 

A 11 óráig meghirdetett eseménynek negyed 2-kor lett vége. A közel négy órás előadást huszonöten hallgattuk végig, ebből öten voltunk fiatalabbak, a többiek nyugdíjas nénik és bácsik, tele pacemakerrel, magas vérnyomással, protézissel,  cukorbetegséggel, érelmeszesedéssel, szürkehályoggal. És kihasználható naívsággal, manipulálható értékrenddel, öregségükben szelektív figyelemmel. Az előadást egy hölgy tartotta, aki félelmetesen szuggesztív módon ragadta magával a hallgatóságát. Köztük engem is. 

36 éves vagyok, túl egy szülésen. Vannak gondjaim, de alapvetően egészséges embernek tartom magam. A legutóbbi kivizsgálásán során egyetlen eltérést jelző csillag sem szerepelt a laborleletemen, nemrég terheléses vércukorvizsgálaton vettem részt negatív eredménnyel, az ékágém is tökéletes. Persze tudom én, hogy fogynom kell és visszatérnem a sportosabb életmódhoz, és azt is tudom, hogy a terhesség, a szoptatás, és az elmúlt majd’ három év megviselte a szervezetemet, és megtépázta az idegrendszeremet is. Tudom jól. 

Fél 9-kor egészségesen léptem be, negyed 2-kor betegen léptem ki a hotel kapuján. A fejemben cikáztak az előadáson elhangzott és látott borzalmak üszkös és levágott lábakról, agyvérzésről, cukorbetegségről, vakságról, trombózisról, és a szörnyű halálhoz vezető folyamatokról. Nem is szeretném részletezni, mert ahogy írok róla, nehezebben veszem a levegőt, nyomást érzek a szívem tájékán, és a könnyem is kicsordul. 

Édesanyák, Ti tudjátok, milyen óriási felelősség gyermeket nevelni, tisztességgel, következetesen, átadva Magatokat valami földöntúli érzelmi örvénynek. Tudjátok, hogy milyen egyedül lenni sok-sok kitörni vágyó lélekbuborékkal. Tudjátok, mennyire feszíthet belülről a számtalan egymásra pakolt és fel nem dolgozott, lelket és ideget marcangoló jó és rossz érzés. Ismeritek a szorongást, a félelmet attól, hogy történik veletek valami. Attól, hogy vajon egészségben tudjátok-e fölnevelni a Gyermeketeket?

Nos, az előadás hatása és az előbb leírt érzések találkozása a bensőm legmélyén olyan élményhez juttattak, amit sosem fogok elfelejteni. 

Már hazafelé az autóban éreztem néhány tünetet azok közül, amit az előadáson hallottam. Miután beléptem a lakásba, lerogytam a  kanapéra, és két órámba telt, mire zaklatottságomból össze tudtam szedni magam. Kénytelen voltam, indulnom kellett a kisfiamért. Telt tovább a nap, és az éjszaka, aztán a szombat is elmúlt és jött a vasárnap. Közben sokszor azon kaptam magam, hogy görcsösen figyelem a testem jelzéseit, és egy-egy érzetbe belekapaszkodva folyamatosan produkálom a tüneteket. 

Vasárnap este egyedül voltam a kisfiammal. Ő éppen mesét nézett, én pedig olvasgattam. Édesanyámmal megejtettük a szokásos esti telefonbeszélgetésünket. Miután leraktam a kagylót, egyik pillanatról a másikra heves szívdobogást éreztem. Gyorsan megmértem a vérnyomásomat, 150/100, pulzus 120. Azt hittem, nem jól látok, de közben egyre rosszabbul éreztem magam, megmértem még egyszer, pulzus 130. Elfogott a pánik. A kisfiam ott ült a székében, és nézte a kedvenc meséjét, nekem közben halálfélelmem volt, és nem tudtam, mit tegyek. Mi lesz, ha én most itt összeesem? Mi lesz, ha meghalok? MI LESZ A KICSIKÉMMEL??? 

Azonnal hívtam Anyukámat, és elmondtam Neki, hogy mi történik, és mennyire rosszul érzem magam. Rögtön elindult hozzánk, és biztatott, hogy hívjam az ügyeletet. Tárcsáztam a kerületi illetékes ügyelet számát. Egy hölgy vette föl a telefont, Anitának hívták. Elhadartam neki, hogy mi bajom van. Néhány kérdésből kiderítette, hogy nem kell azonnal mentőt küldeni hozzám. 140-es pulzussal, remegve és a félelemtől szétrobbanva szakadt ki belőlem a zokogás. Ő pedig csak kérdezett és kérdezett. Elsírtam Neki mindent, az előadást, a problémáimat, a félelmeimet, mindent. Nem is tudom, mennyit értett meg belőle. Úgy ömlött ki belőlem a pánik, mintha évezredek óta szunnyadó vulkán tört volna ki. Tíz perc zokogás elteltével kezdtem érezni, hogy enyhül a remegés, nyugodtabb a légzésem, lassabb a pulzusom. Úgy szipogtam Anitának, mint egy gyerek, biztató szavai védelmező ölelésként hatottak, és végül elvonulni látszott a vihar. Búcsúzáskor azt mondta, egész éjjel bent lesz, hívhatom bármikor. Leraktam a telefont, és magamba roskadva még ültem pár percig. Pánikrohamom volt – tudatosítottam magamban. És akkor, ott a kanapén, túl egy testet-lelket megrázó sokkon, eldöntöttem: ez az, amit soha többé nem akarok és nem fogok átélni. 

A kisfiam mindebből nem sokat észlelt, belemerül Tűzoltó Sam kalandjaiba. A roham után úgy folytattam az estét, mind mindig. Megengedtem a fürdővízét, összepakoltam a szobájában, szellőztettem, előkészítettem a pizsamáját. Mikor Édesanyám megérkezett, éppen vidáman pancsoltunk a fürdőszobában, és a kád mellől figyeltem az én Tökéletességemet. Anyu velünk maradt még, és kicsit beszélgettünk, miután leraktam Jancsikát aludni. Az ölelése, együttérzése, vigasztalása és az enyémnél valamivel reálisabb megjegyzései felértek egy expressz regeneráló kezeléssel. 

A nyomok, amiket az előadás és a roham hagyott maga után, a mai napig bennem vannak. Másnap kora délután még próbált elindulni bennem egy újabb pánik, de azonnal felismertem, és úrrá tudtam lenni rajta, néhány másodperc esélye volt csupán. 

Azóta eltelt két hónap. Gyógynövényes nyugtatót szedek, most már egyre kevesebbet. A két hónap alatt egyszer fordult elő, hogy hasonlót éreztem, mint azon a vasárnapon, de felülkerekedtem rajta, és nem tudott kitörni. Van olyan ismerősöm, aki hallva a történetet azt mondta, ő beperelné az előadást szervező céget. Én próbálom mindezt feldolgozni és elfelejteni. 

Az utóbbi időben számos olyan helyzet adódott az életünkben, ahol idegenek segítségére szorultunk. Anitának mindig hálás leszek azért a 10 percért. Édesanyámnak pedig örökké hálás leszek azért, mert olyan embert, olyan Nőt nevelt belőlem, aki képes erősnek lenni és képes meglátni magában a javítanivalót. Aki képes az elvei mentén hittel és végtelen -bár sokszor kihasznált, kifacsart, félreértett és elhagyott- szeretettel élni az életet. És aki képes újra és újra talpra állni úgy, mint egy járni, élni tanuló kisgyerek, aki a fájdalommal nem törődve mindig az új kalandok felé fordítja örökké kíváncsi tekintetét.

Pánikroham, megismertelek. Nem látlak jó szívvel, szeretni nem foglak, barátom nem leszel. De tudom, nem akartál rosszat. Jelzőlámpa voltál te is, vakítóan erős fénnyel, megkerülhetetlen üzenetet hordoztál. Vettem. És köszönöm.