Ma újra az edzőteremben jártam. Elindulni és odaérni…olyan volt, mintha hat ökörrel vonszolnának. Tudom, hogy mi tartott vissza ekkora súllyal. A félelem. Félelem attól, amit majd a tükörben látok; félelem attól, hogy újra érezzem a testem valódi körvonalait.
Mert igazság szerint hosszú hetek óta nem néztem alaposan a tükörbe. Reggelente látom az arcomat. Idegen. Sejtem a vonásokat alatta, vágyként élnek az emlékeimben. A testemet is érzékelem. Elképzelem, hogy mekkora, érzem a ruháimon, hogy mi lehet a valóság.
Elindultam, odaértem. Aztán jött a tükör. Ha nem lennék ilyen erős, bizony hosszú órákig tudtam volna zokogni. De csak néhány zsírosan súlyos, hatalmasat csattanó könycsepp gördült le az arcomon. Nem engedtem kitörni a bennem zokogó gyermeket. Megráztam magam, és úgy döntöttem, ha el akarom érni a céljaimat, komolyan a tettek mezejére kell lépnem. Mert ugyan eddig is sokat tettem annak érdekében, hogy kiszabadítsam magam a zsírbörtönből. De töredékét tettem, mint amit tehettem volna. Rengeteget siránkoztam, sajnáltam magam, és zokogtam a miérteket. Sokszorosát siránkoztam annak, mint amit kellett volna. Eljött tehát az idő, hogy változtassak a tettek és a siránkozás arányán.
Rápattantam tehát az ellipszis trénerre, és beállítottam magamat 60 percre. Közben szólt a fülemben a zene, és csak tekertem és tekertem. A sötét gondolataim szép lassan kitisztultak a fejemből, és a helyükre szilárd elhatározások léptek. A harmincadik perc után annyira elöntött a buzgóság, a magamért tenni vágyás, a célok megvalósulásának ígérete, hogy kicsit pityeregni kezdtem. Igen, úgy látszik, én egy ilyen “edzőtermeben sírós” fajta vagyok. Nyoma sem volt azonban a börtön-könnyeknek. Lélekpuhán a földre huppanó cseppek voltak ezek, a magammal folytatott néhány perces gladiátorküzdelem győztes örömkönnyei voltak. Hozzáteszem, éppen ennél a számnál tört el újra a mécses:
https://www.youtube.com/watch?v=f7qwrFMl4KE
Miután véget ért az edzés, remegő lábakkal lépkedtem az öltöző felé és azt kérdezgettem magamtól: Julcsi, hol a fenében voltál eddig? Aztán úgy döntöttem, nem leszek dühos magamra. Mert végül is az elmúlt hónapokban a gyereknevelés mellett szereztem három szakmát, tanultam, vizsgáztam. Ünnepeltem, gyászoltam, bölcsibe szoktattam, munkát kerestem, és belekezdtem a jövőm építésébe. Fizikailag és érzelmileg is rendkívül intenzív időszakon vagyok túl. Itt az ideje azonban, hogy saját erőmből, valódi tettekkel, energiapazarló siránkozás nélkül megvalósítsam a céljaimat, hogy végre átölelhessem a vágyaimat.
Holnap újra edzőterembe megyek. Elindulok és… győztesként érek oda.
Olvastad már?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: