Én-világot élünk. Leszegett fejjel, cipőnket bámulva, magunkba borulva lépkedünk az utcán, lábunk nyoma üres. Hiányzik belőle az adakozó lélek súlya. Elmegyünk egymás mellett idegenként, nyomtalanul.
Vajon van-e szemünk, hogy meglássuk a másikban keletkező pillanatnyi káoszt? Van-e szívünk, hogy kezünket segítségre vezesse? Van-e lelkünk, hogy befogadjuk a hála mosolyát? És van-e vágy ott legbelül, a nevenincs mélyben, hogy mások barátságosabb világba vetett hitét tápláljuk? Mindössze egyetlen gesztussal, amitől jobbnak érezzük ember-magunkat? Amitől tekintetünk megemeli arcunkat a másik felé? Amitől jelenlétünk emlékezetes, érzésekkel teli nyomot hagy maga után? Amitől súlya lesz a lépteinknek a világban?
Van. És működik. Kipróbáltam, és minden nap kipróbálom. A hála mosolya a nevenincs mélybe hatol és a táplálja egy barátságosabb világba vetett töretlen hitemet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: