Egyetlen centi!

Mindössze ekkorára mertem nyitni azt az ajtót, amin Jancsikámat lestem meg a bölcsiben.
Történt ugyanis…Istenem, csak úgy dőlne belőlem a szó, kedvem lenne iderakni most ezt az egészet, nem törődni semmivel. De maradok fegyelmezett és higgadt. És nem utolsó sorban pozitív! Merthogy egyébként nyugalmat árasztok, és minden a legnagyobb rendben.
Tehát…történt ugyanis, hogy ma, a bölcsis beszoktatás harmadik napján már két órát töltött Nélkülem a Kincsem. Az udvaron kellett elbúcsúznom Tőle, elmondtam Neki, hogy elmegyek, de jövök vissza nemsokára, Zsuzsi néni és Ani néni itt vannak, nekik szólhat, bármi van. Miután egy “JembenAnyá”-val elengedett, legközelebb az ebéd után találkozhattunk.
Emlékszem, három évvel ezelőtt, felnőtt nőként, egy szintén felnőtt nő barátnőmmel egy bokor mögül leskelődtünk valaki után, mint a tinédzserek. Na, ma pont így éreztem magam, mikor először a nádkerítés hajszálvékony rései között próbáltam megtalálni Jancsika csíkos sapkáját a tömegből. Könnyű volt annak az anyukának, aki citomsárga kabátot adott a gyerekére, mert csupán háromból kellett kiválasztania a sajátját. A csíkos sapka és szürke kardigán viszont szinte láthatatlannak bizonyult, de rendkívüli képességeimnek köszönhetően (amelyekkel Anyaságom óta rendelkezem) mindig sikerült kiszúrnom Jancsikámat. Miután bementek az udvarról, egyedül maradtam kint az ajtó előtt a gondolataimmal. Tudtam, hogy minden rendben, bíztam Benne, és ő is bennem. Aztán nem bírtam elhallgattatni a bennem bújkáló kisördögöt – aki egyfolytában azzal nyaggatott: lesd meg, kukucskálj be az ajtón! – és úgy döntöttem, hogy a határozott tiltás ellenére én bizony leselkedni fogok.

Mert Ő az ÉN gyerekem! És tiszteletben tartva a beszoktatás szabályait, de látnom kellett. Résnyire nyitottam tehát az ajtót, ami mögött még egy fal és egy üveg választott el az én Bölcsis Nagyfiamtól, és kukucskálni kezdtem. A Sors úgy intézte, hogy pontosan ráláttam az asztalkára, ahol ült és ebédelt. Úgy, ahogy otthon. Semmilyen feszültség nem volt az arcán, kanalazta a levest, törölgette a száját, néhány szót váltott a mellette ülő Zsuzsi nénivel, aki kedvesen simogatta a hátát. Ügyesen ivott az üvegpohárból, repetázott az almáspitéből (az én fiam ), és a lehető legtermészetesebbnek vette, hogy ő ott, abban a társaságban ebédel. Én pedig csak lestem, és mérhetetlenül büszke voltam Rá. És pokolian hiányzott. Ott álltam a már sajgóan fájó jobb szememmel és a lelkembe csorgó könnyeimmel. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit még most sem tudok szavakba önteni. Itt ülök, és gondolkodom, hogyan is írhatnám le, de nem megy.
Alig vártam, hogy végre magamhoz ölelhessem, és a fülébe súghassam, mennyire szeretem. Néhány perc telt el így, és Zsuzsi néni éppen akkor jött ki, mikor pont úgy tettem, mint aki nem leselkedik. Bementem, megöleltem a Kiscsillagomat, és belesúgtam a fülébe, amit akartam. Látva a többieket, akik az alváshoz készülődtek azt mondta, ő is ott alszik, de végül elindultunk hazafelé.
Alvás után az egész délutánt együtt töltöttük a játszótéren. Más volt, mint eddig. Azt hiszem, sőt, most már tudom, hogy a várakozás közben rám törő, megfogalmazhatatlan érzések egyetlen centin keresztül utat törve maguknak néhány perc alatt tornádóként söpörtek végig a lelkemen, és megváltoztatták a világomat.