Hosszú évek óta ma először láttam újra. A Dunaparton találkoztunk. Fényes és színes volt, mint régen; táncolt, ropogott, pattogott az égen.
Káprázatos volt egy csillogó gyermektekintet tükrében csodálni a tűzijátékot. Szívet melengető volt a fűben ülve ölemben ölelni a Kincsemet, ismét megmutatni Neki egy darabot a világból. Együtt ámultunk, láttam a szemében visszatükröződő fényeket, hallgattam, ahogy a csilingelő hangocskáján sorolja a színeket és az ő szavaival próbál elmagyarázni valamit, amit még sosem látott.
Valaha én is szemléltem úgy a világot, ahogy most ő teszi. Én is csodaként, varázslatként szívtam magamba az életet. Valaha én is kacagtam felhőtlenül egy pattogó labda láttán, mutattam mindenre a pufi kis ujjammal: ez mityoda? Valaha engem is érdekelt minden aszfalton mászó bogár, és én is boldogan ugráltam a pocsolyában. Valaha én is elmélyülten játszottam a homokgombócokkal, és gyerektekintetemben csillogtak a tűzijáték fényei.
Ma este Jancsikám csodákból álló világa egy újabb első élménnyel lett gazdagabb. Az én világom pedig új értelmet nyer minden alkalommal, amikor átélem, hogy Ő a szemem, Ő a fülem, és Ő az én valódi csodákra éhes szívem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: