A tetején voltam! De időről időre visszazuhanok az aljára. Elidőzöm egy kicsit az önsajnálat ál-vigasztaló érzésében, aztán megrázom magam, és lépek. Fölfelé! Akárhányszor is zuhanok vissza, semmi, de SEMMI nem tántoríthat el, hogy elérjem a célt, amit kitűztem. Erre tanít most az Élet (???). Keményen küzdeni, soha föl nem adni. Reggel még nem láttam a könnyeimtől, most pedig már prüszkölő bika vagyok, vicsorgó tigris, súlyának többszörösét kitartóan cipelő hangya, kontinenseket átszelő madár, igát húzó ló, kilométerek ezreit úszó lazac, a zsákmányát órákig mozdulatlanul leső medve. A szememben könnyek helyett az elszántság szikrázó erejét látod. Lépegetek fölfelé, és várom a pillanatot, amikor végleg a tetejére érek, amikor már nem megmászni való lépcsőfokokat látok magam előtt, hanem egyenes utat. Utat, amiért megharcoltam. Utat az elégedettség köveivel, a büszkeség fáival, és a bizonyosság virágaival.
Önmagamtól kapott ajándék-Utamat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: