Hinta és csúszda. Jancsika nagy kedvencei a játszótéren. Előfordul, hogy fél órát is eltölt a hintában és onnan tartja szemmel a játszóteret, figyeli a gyerekeket. A csúszdán mindig fülig érő mosollyal száguld végig, szinte kedvet kap hozzá az ember, hogy kipróbálja. Újra.
Évtizedek óta nem hintáztam, nem csúszdáztam. Most, 35 éves fejjel egy gyermeki vágytól vezérelve nekivágtam a nagy kalandnak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen felemelő érzés. Mielőtt fölmásztam a csúszdához, két dolgott tettem: az alján megnéztem, belefér-e a fenekem. Igen, odamentem, és belemértem. Belefért. Majd alaposan körülnéztem, hogy ki fogja végignézni, ahogy felnőtt nő létemre felkínlódom magam a mászókán a magasba, és dacolva az enyhe tériszonyommal lecsúszom. Olyan csodálatos érzés volt, hogy muszáj volt többször is megismételnem. A hintában sikongattam, mint egy kisgyerek, lóbáltam a lábamat, becsuktam a szemem, és próbáltam tudomást sem venni a néhány perc múlva jelentkező enyhe hányingeremről.
Mióta Jancsikám megszületett, gyakran gondolok arra, vajon mi járhat a fejében éppen, milyen érzések lehetnek a kis lelkében? Párom erre azt mondta: boldog a MOST-ban. Nem létezik számára a múlt, és nem tudja felfogni a jövőt, a MOSTnak él. A felnőttek egész életükben ezt az állapotot keresik, hajszolják. Amit pici gyerekként átéltek. Boldogságot a múlt árnyai és a jövő felelőssége nélkül.
Mélyen érintettek ezek a gondolatok. Nem is tudok szabadulni tőlük.
Kijártam már néhány iskolát, letettem jópár vizsgát, és hallgattam számtalan előadást eddigi életem során. De az elmúlt majd’ 22 hónap tapasztalatával a zsebemben azt mondom, minden felnőtt embert beíratnék egy olyan iskolába, ahol bizony nem tanárok állnak a katedrán. Hanem magatehetetlen újszülöttek, pelenkás kúszó-mászó babák, totyogó kisgyermekek a mesterek. Türelem, kitartás, bátorság, egyenesség: kihalóban lévő tulajdonságok. Pedig mindannyian átéltük egyszer régen, hogy milyen az, mikor milliószor esünk el, de újra-és újra talpra állunk; milyen az, mikor senki sem érti, mit akarunk mondani, mégis szűntelenül magyarázunk; milyen az, mikor nem tudjuk, mekkorát eshetünk, mégis bátran, félelmet nem ismerve indulunk el a mászókán, vagy éppen lökjük el magunkat a csúszda tetején. Tudjuk, hogy milyen az, amikor önfeledten, hosszú-hosszú percekig kacagva próbáljuk elkapni a szappanbuborékokat. Mi is simogattuk gátlások nélkül az idegen kisbaba arcát a homokozóban, repültünk magasra arcunkat az égre emelve a hintában, nyújtózkodtunk a végletekig, hogy elérjük a lift hívógombját, mintha ez lenne életünk kihívása. Ugráltunk sikítozva páros lábbal a pocsolyában, és ámulva bámultuk az égen a hosszú fehér csíkot húzó repülőket, mintha csodát látnánk.
Receptre írnám fel mindenkinek a következőt: menj el egy játszótérre, ülj le egy padra, és várj. Egy idő után magával ragad a gyerekzsivaj. Elhalkul minden zakatoló gondolatod. Eltűnnek a múlt árnyai és nem érzed a jövő felelősségét. Azon kapod magad, hogy nézed az önfeledten játszó, testükkel kísérletező, mindent felfedező gyerekeket. Csodálod a szaladgáló, mászó, bicikliző, homokozó, labdázó, hintázó, csúszdázó apró Mestereket. A fejed kiürül, a szíved megtelik, a lelked szalad, mászik, repül, csúszik a boldog MOSTban.
Aztán elindulsz a csúszda felé. És azon goldolkozol, vajon belefér-e a feneked?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: