Csak nézem Őt…

Kérem szépen. Köszönöm.
Ezt a két kifejezést mondta ma ki Jancsikám életében először úgy, hogy az a helyén is volt. Nem tanítottam rá, sosem rágtam a szájába, hogy “mondd szépen: köszönöm!”. Csupán hallotta, ahogy én mondom, hiszen jól nevelt lány vagyok, kérek szépen, és köszönök szépen, ahogy illik.
Életem moziját nézem már több, mint huszonegy hónapja. Nap, mint nap látom, ahogyan fejlődik a kisfiam; nő, mint a bolondgomba; utánoz, beszél, akar, küzd, mászik, rajzol, viccelődik. Humora van, egyénisége van.
Ma a játszóterezés után hazaérve a szokásos módon vetkőztetni kezdtem. Ő közben a vízes flakonnal játszott, amiből pár csepp víz került a kis asztalkájára. Az én kicsi fiam szalvétát kért, és boldogan törölgette az asztalt, közben mondogatta: “Egyedüj, egyedüj!!!”, letörölte a széket is, levette a radiátor szelepet fedő műanyagot, azt is megtisztította, majd visszatette a helyére. Takarított. Sosem tanítottam rá. Csupán figyelte, ahogy én takarítok.
Aki csak látja, azt mondja, kiegyensúlyozott, nyugodt, boldog kisfiú. Pedig nekünk sem rózsaszín habcsók az életünk. Látott keservesen sírni nehezebb napjaimon, de látott megnyugodni, és vígasztalódni is. Látta Anyát és Apát veszekedni, de látta azt is, ahogy kibékülünk, táncolunk, öleljük, szorítjuk, imádjuk egymást. Látott vörös orral, kócosan, pizsamában “szenvedni” egy kis náthától, de látott már kikenve-fenve, szépen felöltözve, Nőként csillogva is. Látta már Apa szemében a meghatottság könnycseppjeit, de érezte az Erőt is, ami ha kell, hegyeket mozgat meg Érte. Látott már vihart és szikrázó napsütést.

Mindent lát és mindent érez, szivacsként szívja magába minden szavunkat, tettünket, gesztusunkat. Óriási felelősség ez. De én hiszek Magamban, hiszek Benne, és hiszek a legyőzhetetlen Hármasunkban. És hiszem, hogy boldog, tisztességes Embert nevelünk ebből a kis Manóból, akinek még hurkás a combja, husos a lába, harapnivaló az arca. Akinek még én törlöm ki a fenekét, én mosom meg a hátát, lesegítem a mászókáról, és ölelem, ha sír. És aki már most többet tanított nekem a tiszteletről, az alázatról, a Szeretet lényegéről és az Élet értelméről, mint eddig bárki.
Szeretek leülni mellé, és csak nézni Őt. Közben azon gondolkodom, vajon Ő mit érezhet, mi járhat a fejében? Vajon tudja-e, hogy a Világot adja nekem minden mosolyával?