Párom ma egész délután “mádör tájgör”-nek becézett.
Történt ugyanis, hogy ma a játszótéren egy nő – aki, mint bébiszittyó, jóideje hord oda egy pici, most 6 hónapos lánykát – a szemem láttára adott Jancsika kezébe egy fél kiflit, anélkül, hogy megkérdezte volna tőlem, szabad-e? Mivel tegnap is volt már vele egy afférom, és más anyukáktól is hallottam már panaszt arra vonatkozóan, hogy mindenfélével eteti a gyerekeket kérdezés nélkül, azonnal kikaptam Jancsika kezéből a kiflit (már emelte a szájához szegénykém), és a nő kezébe tuszkoltam, majd rámordultam, amolyan mádör tájgör módon: “Köszönjük, NEM KÉRÜNK KIFLIT! Egyébként illik megkérdezni az anyukától, hogy szabad-e kiflit adni a gyereknek? Igen, ÍGY ILLIK!!! ” És ezzel ott is hagytuk.
Azt hiszem, megsértődött, mert délután már nem is köszönt.
Még az a szerencse, hogy Jancsikának nincs semmiféle ételallergiája. Ahogy írom ezeket a sorokat, egyre jobban püfölöm a billentyűket, olyan indulatok jöttek/jönnek elő belőlem. Ha egyszer bokszmérkőzésre kerül a sor köztünk, ez lesz a bevonuló zeném. Ám, ahogy hallgatom a számot, már el is száll a mérgem, főleg, ahogy közben felidézem Párom szavait és arcát, ahogy azt mondja: Te Mádör Tájgör!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: