(Az írásom 2007-ben jelent meg a Sikk magazinban.)
Hét hónapja a boldog nagynénik táborát képviselem, hiszen 2006 őszén nővérem életet adott Babának. Baba kicsit korábban érkezett, mint ahogy azt számolták, de hát….így volt megírva!
Furcsa a természet. Nem hagyja, hogy emlékezzünk saját születésünkre. Még nem vagyok édesanya, így Baba születése volt az első olyan élmény, amely eddigi életem során a legközelebb hozta egy emberke világra jövetelének csodáját.
Azon a bizonyos napon mindannyiunk élete gyökeresen megváltozott. Én éppen a munkahelyemen intéztem ügyes bajos dolgaimat, amikor megszólalt a telefon, és jött a hír: Baba világra akar jönni. Abban a pillanatban elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem tudom megmondani, miért sírtam. Pánik? Tehetetlenség? Aggodalom? Boldogság? Vagy mindez együtt? Gondolataim a nap minden pillanatában körülöttük jártak. Magam előtt láttam a kórházi szobát, vajúdó nővéremet, és sógoromat, amint mindent próbál elkövetni, hogy felesége fájdalmát enyhítse. Vártam, vártam, és vártam. A nap észrevétlenül, homályban, csigalassúsággal telt el. Akkor tértem újra magamhoz, amikor este sógorom telefonált és boldog hangon újságolta, hogy Baba megszületett. Furcsa érzések keringtek bennem. Rengeteg bizalmas, intim, részletekbe menő kérdésem lett volna, amiket talán akkor teszek föl nekik, ha majd én is az anyaságra készülök.
Elhatároztam azonban, hogy Babát bizony megkérdezem arról, amiről csak ő tudna beszélni. Az ő érzéseiről. Akárhányszor kezembe veszem pici kis testét, azon töprengek, mire gondolhat éppen? Mit érezhet, amikor rám mosolyog, mit szeretne mondani, amikor hosszú „monológban” tör ki? Olyankor úgy tűnik, mintha csak a magánhangzókat gyakorolná, de tudom, hogy mond nekem valamit. Hangicsál.
-Baba! Tudod, hogy én ki vagyok?
-Olyan a hangod, mint Mamáé. Az arcod is hasonlít az övére! De téged ritkábban látlak, mint őt. Mindig mosolyogsz rám! Amikor az öledben ülök, vagy a karodba veszel, nyugodt vagyok, mert nyugodt vagy. Játszol velem, és viccesen grimaszolsz. Mindig megnevettetsz!
-Emlékszel arra, hogyan jöttél a világra?
-Nem emlékszem. Azt tudom, hogy Mama és Papa voltak azok, akiket kezdettől fogva ismerek.
-Mama és Papa milyen?
-Mama és Papa az életem. Amikor először találkoztam velük, rögtön tudtam, hogy bízhatom bennük. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő köt hozzájuk. Az első pillanattól kezdve. Nincstelenül jöttem, nem volt se szállásom, se ruhám, nem volt mit ennem. Odaköltöztem hát, ahol ők laknak. Mindent megkapok tőlük. Csak sírnom kell, vagy néhány szót mondanom, és azonnal tudják, hogy valami hiányzik.
-Beszélgetsz velük?
-Az elején nem nagyon értettük egymást, de most már kezdenek belejönni. Sokat játszom velük, és közben jókat beszélgetünk. A rengeteg színesebbnél színesebb játékommal elszórakoztatom őket is.
-Mit szeretsz Bennük a legjobban?
-Mama szokott táncolni nekem, ilyenkor nem bírom visszafogni a kacagást. Nem szép dolog tudom, hogy kinevetem, de annyira aranyos, ahogy ugrabugrál. Papával repülni szoktunk, és minden este megfürdünk. Ilyenkor már olyan fáradt vagyok, hogy jólesik a meleg fürdő. Papa erős kezével megtart, így teljesen ellazulhatok. Mama nagyon engedékeny, sőt! Papának tilos azt csinálni, amit ha én teszek, Mama örül! Emésztésem hangjai nagy boldogságot okoznak mindenkinek. Tartok tőle, hogy ez nem lesz mindig így, de amíg örülnek neki, addig bátran elengedem magam.
-Baba! Mi leszel, ha nagy leszel?
-Bizonytalan a jövő, csak egyvalami biztos. Mamából és Papából lettem, így, ha majd felnövök, akkor is Mamából és Papából leszek jó ember.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: