Ma kineziológusnál jártam. Teljes letargiában érkeztem, és önfeledten, repkedve távoztam. Egy közel másfél órás oldásban volt részem, helyére került a jobb-bal agyféltekém, egyforma hosszúak lettek a lábaim , és rengeteg fájdalmas blokkomnak mondtam búcsút, remélem, ezúttal végleg.
Többek között ez a történet is előkerült, amikor egy hozzám nem túl közel álló fiút, férfit kerestünk, aki az én érvényesülésemet gátolta a múltban:
Gyermekkoromban rengeteget bántottak, csúfoltak a súlyom miatt. Ez alapjaiban meghatározta a későbbi önbecsülésemet, önértékelésemet; a testemmel, a mérleggel és a tükörrel való örökös harcias kapcsolatomat. Általános iskolában volt egy fiú az osztályunkban, igazi vezéregyéniség volt, emellett helyes is és persze minden lány belé volt szerelmes. Ő különösen sokat élcelődött rajtam. Az élet nagy mókamester. Ez a fiú pár hónappal ezelőtt a húszéves osztálytalálkozónkon pocakosan, megkopaszodva, ám ugyanazzal a csibészes csillogással a szemében örömmel fogadott, amikor megérkeztem, és így szólt hozzám: Julcsi, olyan gyönyörű vagy! Azt hiszem, csupán egy köszönömöt tudtam kinyögni, de belül ragyogott a lelkem. Nem a harmincnégy éves nőé, hanem a bennem élő kövér kislányé, aki úgy nőtt fel, hogy sosem hallott ehhez hasonlót. A Sors azonban rátett még egy lapáttal: ezen az estén ennek a fiúnak kellett állnia a megjegyzéseket a külseje miatt, és míg a többiek jókat derültek a “poénokon”, én mégcsak mosolyogni sem tudtam rajtuk. Az ő arcát fürkésztem, figyeltem, ahogy állja az apró tűszúrásként ható piszkálódásokat. Felszisszent a lelkem minden alkalommal, mintha engem bántottak volna. Legbelül bizony közösséget vállaltam vele, a gyermeki énem sorstársammá fogadta őt. És közben nem is tudta ez a fiú, hogy ezen az estén egy évtizedek óta tátongó sebet gyógyított be egyetlen, hőn áhított mondatával: Julcsi, olyan gyönyörű vagy!
