Gazellaság

Egész eddigi életemben azt gondoltam, hogy képtelen vagyok futni. Nem az én műfajom, és kész. Már az iskolai tornaórán sem bírtam szusszal, pedig a nagy súlyom ellenére szerettem mozogni. Tavaly augusztus óta járok edzőterembe, és bár az elején próbálkoztam a futással, két percnél tovább nem bírtam, majd’ kiköptem a tüdőmet, és a térdem is fájt. Azóta kacérkodom a futógéppel, és közben csodálattal olvasom kedves ismerőseim különböző applikációkkal mért eredményeit, és irígykedem rendesen.
Na, de ma aztán nagy dolog történt! Ahogy megérkeztem az edzőterembe, rögtön rávetettem magam a megszokott ellipszis trénerre. Huszonöt perc után azonban abbahagytam, mert úgy éreztem, futnom kell. Megmagyarázhatalan vágy öntött el a futás iránt. Engem! És megtörtént az, amit eddig lehetetlennek hittem: én (!!!) ma 15 (azaz tizenöt!!!) percet futottam megállás nélkül!!! Tudom, hogy mások ennyi idő alatt nyolcszor körbeszaladják a Margit-szigetet, de hát valahol ők is elkezdték. Mielőtt nekiláttam, körbenéztem a teremben és felmértem a helyzetet: vajon hányan fogják látni a minden egyes becsapódásnál meg -megrengő ülepemet, és azt, hogy két perc után próbálok úgy tenni, mintha kapnék levegőt? Aztán már ez sem érdekelt. Nekivágtam, lesz, ami lesz. Eltelt a két perc és vártam a “mindjárt végem van!” érzést, de nem jött. Sőt, mindvégig úgy éreztem, kecses (kissé faros) gazella vagyok, aki boldogan szökell a napsütötte zöld mezőn. Hallgattam a kedvenc zenéimet, és el sem hittem: FUTOK! Közben néztem az órát, teltek a percek, és nem fáradtam.

Fantasztikusan felszabadító érzés volt. Azt még nem tudom, holnap lábra tudok-e állni, és azt sem ígérem, hogy a napokban összefutunk egy félmaratonon, de valami elkezdődött, és erős bennem a vágy a fejlődésre. Büszke vagyok magamra, mert ma megint átléptem az árnyékomat. Dehogy léptem! Gazellaként szökelltem át rajta!