Néhány napja elkezdtünk Jancsikával mesét nézni. A Bogyó és Babócát választottam Neki, én odavagyok érte! Már korábban elhatároztam, hogy nálunk a mesenézés mindenképpen közös program lesz, nem pedig gyermekmegőrző. Beépítettük a napirendünkbe, Jancsika a délutáni alvása után uzsit kap, majd néhány kölesgolyó társaságában az etetőszékében ülve várja, míg én a számítógépen kikeresem a mesét. Az első alkalommal ámulattal bámulta a monitort, és láttam, cikázott a kis szeme a sok színes figurán, boldogan kacarászott, nézte, ahogy mozognak, és hevesen mutogatott, még az imádott kölesgolyókról is megfeledkezett. Ma már rutinos mesenéző, oda sem néz a kölesgolyóval teli tálkára, csak nyúl bele a kezével és emeli a szájához, ropogtatja, majd nyúl a következőért, mintha csak magamat látnám a moziban a pattogatott kukoricával.
Ma is elhelyezkedtünk, ahogy eddig, elindítottam a mesét, Jancsika nekilátott a csemegének, aztán egyszer csak megfogta a karomat, átölelte, és ráhajtotta a fejét. Majd egy olyan mosollyal ajándékozott meg, amit azt hiszem, soha nem fogok elfelejteni.
Ahogy az arcára néztem, láttam magamat, láttam az elmúlt tíz év minden szerelmes pillanatát, láttam benne minden szeretetet, amit azóta adtunk Neki, mióta gondolatként megfogant a fejünkben, és vágyként a szívünkben. Láttam benne a múlt emlékeit, a jelen valóságát és a jövő ígéretét. Benne volt az egész világ, benne minden, amiért érdemes élni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: