Hosszú évek óta keresem, sőt, néha követelem a válaszokat a barátsággal kapcsolatos kérdéseimre. Emberektől és a Sorstól. Ma rájöttem, hogy a Sors mindvégig elhalmozott a válaszokkal, csak annyira el voltam foglalva az elkeseredettségemmel, hogy nem vettem észre. Rágcsáltam a már rághatatlan csontokat, érteni akartam a megérthetetlent, ezzel pedig csak mélyítettem a saját sebeimet, ahelyett, hogy hagytam volna gyógyulni azokat.
Pedig Isten kegyeltjének mondhatom magam, mert olyan barátaim vannak, akiket mindenkinek kívánnék. Olyanok ők, mint a mennyasszony kellékei: van egy régi, van egy új, és van egy “valami kék”. Ők a jelenem!
Az elmúlt években a Sors igencsak megtépázott ezen a téren, és tépáz most is. De ma ismét kaptam egy választ, ami segített felismerni az összes többit, a kérdőjelek helyére felkiáltójelek kerültek.
Aki ismer, az tudja, hogy ritkán jár át az elégedettség érzése, örök kötekedő vagyok. De ma megéreztem a szelét, finom, illatos őszi szél volt.
Tehát, ki merem jelenteni, elégedett vagyok azzal, ahogy a barátság terén állok. Mitöbb, BOLDOG VAGYOK!
